RIPORT

KOSSUTH ADÓ 2011.március 23. szerda Kultúrkör, 20 óra 30 perc

A rádióban elhangzott riport meghallgatható a HANGTÁR -ban április 13-ig


HARGITA NÉPE 2010. április 12. péntek, XXI. évfolyam 65.szám

Elindultam szép hazámba


Ötvenesztendős volt akkoriban, s ha hencegős fajta lenne, azzal dicsekedhetett volna, hogy 1957-től az Egri Fotóklub tagja, 1966-tól művészeti oktató és a Heves megyei Fotóklub vezetője, az első magyarországi szabadtéri fotókiállítás megszervezője, de nem kérkedett. Csak jött Gyergyószentmiklósra segíteni rögtön a rendszerváltás után, fényképezőgéppel a nyakában. Tavaly betöltötte a hetvent, s e húsz év alatt, ha két cintányért összeütöttek Gyergyószentmiklóson, ő itt volt, s nem kevesebb mint tizenhat alkalommal a somlyói pünkösdi búcsún is szorgosan nyomogatta fényképezőgépe gombját.

Nemrégiben különleges ajándékkal érkezett; az itt készült fényképeket hozta vissza keretben, Elindultam szép hazámba című fotókiállítás anyaga gyanánt. Bemutatta a Szent István-templomban, ahonnan a képek pünkösdkor Somlyóra, a Jakab Antal Tanulmányi Házba zarándokolnak.

Őszinte önzés

„Óriási önzés fotósnak lenni. Megtetszik valami, s kattintok. Most önök is láthatják önzésemet" – mondta Fejér István fotóművész a gyergyószentmiklósi kiállításmegnyitón, ahol barátai méltatták alkotásait. „Fejér István elindult egyszer szép Magyarországról szép Erdélyországba, hogy néhány óra múlva megtapasztalhassa: hazulról hazaérkezett. Az itteni élmények valósággal keresték a kitűnő fotóst, neki csak annyi dolga maradt, hogy észrevegye őket és megörökítse. Ember és táj. Így együtt. Mert esetében az ember legalább annyira fontos, mint a táj. Ő ugyanis megérezte azt is, hogy a leggyönyörűbb templom is csak látvány marad, ha annak tégláit nem lelkek alkotják" – vélekedett Bajna György újságíró a szeretettel átitatott fényképek alkotójáról.

„Ahányszor idejön, ünneplő fényben látja a roskadozó viskót, munkás kezek által formált alkotások, székely kapuk mesélnek neki, ő pedig pihenésre inti a megfáradtat, megnevettet szegényt és gazdagot, imára kulcsolja a kezeket… és cserébe ajándékként kapja azokat az őszinte tekinteteket, melyeket mi talán már észre sem veszünk" – mondta a pályatárs, a tanítvány Dezső László természetfotós.

„Szerencsém van, közelébe enged"

– Elindultam szép hazámba… sokféle értelmezés elhangzott méltatóitól. Hogyan magyarázza a képek alkotója?

– Nem vagyok a szavak embere, én így nem tudtam volna elmondani, de számtalanszor közbeszóltam volna: milyen igazad van! Nekem nagyszüleim révén van valami kevés kötődésem Erdélyhez; nem több és nem kevesebb a cím: ez nekem is hazám, és szép hazám. Számtalan vonatkozásban nem lehet máshogyan jellemezni, csak hogy szép. Egy fotósnak, aki érzékeny arra, hogyan verődnek vissza a fények, ha azt érzi, hogy a fényvisszaverődés rezonanciát kelt a lelkében, vele azonosul, akkor megnyomja a gombot. Nyilván, hogy egy öreg fotós agyának hátsó rekeszében ott vannak a vágyak, mit szeretne még megörökíteni. Aztán amikor ahhoz hasonlóval találkozik, megnyomja a gombot. Ezt számtalan ember így teszi, és sorukban én csak egy láncszemecske vagyok, tudom is, hogy hol a helyem ebben a láncolatban.

– Milyen jelzővel illethető e térség és az ön közötti kapcsolat?

– Erdély számomra az igazi modell-fotós kapcsolatot jelenti. Visszabeszél, megmutatja magát, felfedi a szépségeit, örömet szerez nekem, és azoknak is, remélem, akiknek e képeket megmutatom. Önzés ez, a magam örömét lelem benne, de rosszul esett, mikor azt vágták a fejemhez, nem mondok igazat. Noha jogos, mert nem a valóságot mutatom be, hanem kiragadok belőle egy kis részletet. De én azt is igaznak hiszem. Hiszem, hogy az a szűk szelet, amit én lefotózok abban a pillanatban, igaz. Igyekszem nagyon szűkre szabni a képek mondanivalóját: egyetlen egy gondolatot, csak egy történést mondjon el, beszéljen tisztán, világosan, magyarul.

– Mi a válasz, ha kezdő fotós kérdi: miért menjek Erdélybe, mit találok ott?

– Aki szereti az ember közelségét, az jöjjön ide, mert itt szép, beszélgetni vágyó embereket talál, akik még megmutatják magukat. S azzal, hogy jelen vannak, részt vesznek a kép készültekor, örömet szereznek. Hát ezt mondanám, jöjjön ide, nézzen szét, és legyen nagyon őszinte. Amikor én itt bárkivel találkozom, öreggel, fiatallal, csak pár percet kérek tőle, néhány pillanatot, hogy a közelében lehessek, és mindig szerencsém van, szakítanak rám időt. Nem kérek annál többet, minthogy a közelében lehessek… ennyi elég a fotósnak. Utána a pillanatot önző módon megörökítem.

Balázs Katalin



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése